... repülőútja úgy indult, hogy reggel lekéstem a vonatot a reptérre. Na persze óvatos és körültekintő vagyok, úgyhogy az a vonat jött újra, én pedig időben odaértem. Éjjel nem nagyon aludtam a -- rám amúgy nem jellemző -- parától; nem, nem a repüléstől féltem, hanem a reptéri hercehurcától és adminisztrációtól.
Luton tényleg pici, és mindent nagyon könnyű megtalálni, a tömeg sodorja magával az embert, ki se lehet hagyni semelyik lépést. És ott már sokan voltak magyarok meg tapasztalt London - Budapest commuterek is. A becsekkolásnál sajnos kiszúrták a bőröndömre erősített hálózsákomat (frankó német múmiahálózsák, bélelt, még egyetemista koromban vettem), és azt visszatartották, mondván, hogy mindenképpen (!!!) elveszne (*kacsint*), de ha rajta is hagyom, sápot kell fizetnem, annyit, amiből kb. két hálózsák kijön... És akkor úgy gondoltam, ha fizetek is, meg még el is veszejtik, akkor inkább hagyom... remélem, valami rászoruló reptéri csövesnek odaadták.
A bőröndöm egyébként nem is volt túlsúlyos, mondjuk a Wizznél a limit most 32 kiló, az enyém meg 26 volt... de persze emiatt is idegeskedtem, mert abszolút semmi, de semmi arányérzékem nincs se súlyban, se hosszúságban (az egy héttel korábban feladott könyveknél is izgultam, hogy több, mint 25, erre csak 13 volt...).
A fapados marha kényelmetlen, kb. mint az IC, szűk a hely és sok az utas, ráadásul mellettem egy túlméretezett hölgyemény ült egy nagyon pici bébivel, aki persze végigbömbölte az utat. Jófej gofri voltam, és sokat segítettem felszedni a cumit meg megfogni a gyereket, amíg anyu kimászott a széksorok közül, cserébe kaptam egy üveg ásványvizet, ami nagyon jól jött, mert nem volt nálam - a security checknél ugyanis elveszik a folyadékot, szóval fogalmam sem volt, hol szerezte mindenki a vizet, nyilván az automatákból. Szóval még mondja valaki, hogy bunkók a magyarok, ez a nő a limitált szókincsével meg az egyszerű gondolatfutamaival végül is tök rendes volt.
Kis késéssel szálltunk fel, az érzés kifejezetten adrenalinserkentő volt, mint mikor a kocsiban az ember rálép a pedálra a lejtőn/emelkedőn; szóval jó. Mivel verőfény volt, mindent láttam, és azt hiszem, még soha sehol nem tapasztaltam még olyan csodás kékséget, mint a felhők felett. Kár, hogy nem kommentálták, mikor hol járunk, úgyhogy csak tippelni tudtam a Rajnára, aztán meg Esztergomra.
Ferihegy 1-en reptéri transzfer várt haza, ami megint nyomorgós volt, heten ültünk benne. Engem vettek fel utoljára, már majdnem elindultam a vonathoz türelmetlenségemben (4-kor keltem ugyanis). Az úton semmi különöset nem éreztem a táj láttán, viszont lekötöttek az útitársak: három holland, egy srác és két Dublinból, valami kongresszusról érkező egészségügyis nő. Na, ez utóbbiak anyáztak a légkondi hiánya, majd a huzat miatt, utána az utakat szidták, közben meg hosszú telefonbeszélgetéseket folytattak, amit utána aztán alaposan kibeszéltek. Mondjuk én sem örültem, hogy a kertváros felől érkezve nem engem tettek ki először ott, hanem még körbegányoltuk a belvárost, hogy a hollandokat elvigyük a Palatinusba, de eszembe se jutott, hogy ez azért van, mert ők "reklamálnának"... a nénik ellenben sóhajtoztak, forgatták a szemüket, ja, és pofátlanul letegeztek (amire, mint furcsaságra egyébként mindjárt vissza is térek).
Négyre értem vissza, aztán elrohantam az egyik kiskorúért a kisiskolába. Muszáj volt, hiszen előző este pókot talált a fürdőszobában, s félelmei ellenére nem visított, és igen reménykedett, hogy az meghozza a szerencséjét, miszerint én hozom el. Hát, meg is hozta.
Aztán még egy hétig örömködtünk.
---
Most már dolgozom ezen a héten, az iskolában körbenyaltak meg megkérdezték, hol barnultam le (???). Mindenkinek beígértem a "majd mesélek"-et, amiből többségében nyilván nem lesz semmi, mert a három napos csodák hamar lecsengenek. Azt viszont erősen és kissé meglepő módon tapasztalom meg, hogy a gyerekek az iskolában kurvára örülnek nekem. De tényleg. Nem pacsiznak meg ilyesmi, egyszerűen tök könnyű tanítani nekik most. Nyilván jövő héten már másképp lesz, mert minden boldogság viszonylagos.
Lassan-lassan elfelejtem, ami a hazaérkezéskor furcsa volt. Például hogy az utcán magyarul beszélnek, vagy ha valakinek nekimegyek, ne azt mondjam, sorry. A legszembetűnőbb a fentebb említett -- és komolyan mondom, bunkónak érzem -- tegeződés, mert rendben van, hogy egy tízest legalább letagadhatnék (főleg most, hogy csutkára felnyírattam a hajam), de gyűlölöm, amikor valaki, akit távolságtartásból és udvariasságból magázok, letegez. A csendőrpertu pedig kiakaszt. Angliában mindenki tök udvarias mindenkivel, itt meg fű-fa-virág lehellóz, még a bankban is. Anyátok....
Szerdán este egyébként már tanfolyamoztam, most meg már lassan minden olyan, mintha el sem mentem volna. De valami talán mégsem: egyelőre tökre nyugodt vagyok, és nagyjából még semmi nem tudott felcseszni. Kíváncsian várom, meddig tart ez majd.
... napokban eléggé felpörgettem az eseményeket, és több helyen is jártam, nem utolsósorban azért, mert már nem bírtam megülni a fenekemen.
Az egyik Richmond volt, ez az abszolút előkelő és elit környék a Temze mentén - érdekes volt látni, hogy itt a folyó egészen elkeskenyedik, és olyan, mintha az ember a Tisza partján sétálgatna Szegeden. Ha jól olvasom, nem is annyira régen kapcsolták be a térséget Londonba, ez észrevehető, teljesen olyan, mint egy kisváros. Ráadásul feltűnő, hogy kevés ezen a részen a keleti és déli bevándorló.
A parkot kissé nehezen találtam meg: hát, talán ez lehet a legnagyobb a királyi parkok közül, pont elég nagy ahhoz, hogy már ne is parknak nevezzem, inkább parkerdőnek, és pont elég nagy ahhoz, hogy ne tartsák olyan kínosan karban, mint a belvárosiakat. A Richmond park egyik nevezetessége a szabadon kószáló szarvasok. Három vagy négy út autóknak is van, de amúgy gyalogos bebarangolásra való a hely.
Ezen a környéken található a Kew Gardens is, ahol a királyi botanikus kert van (fotókat itt láthattok; ide sajnos nem mentem be, ezt lehet, hogy még sokáig fogom bánni.
Másnap Kensingtonba mentem, ami egy nem kevésbé puccos környék (ezt előzetesen nem tudtam), itt található a Kensington palota, illetve ezen a környéken lakott Diana is, mielőtt hercegnő lett (és utána is sokszor megfordult itt). Jellegzetesek a nagy, fehér-világos színű házak.
Itt van a Royal Albert Hall, a londoni művészeti akadémia, valamint itt lakott Freddie Mercury.
Ugyanezen a napon még belefért a Tate Modern is. A kiállítások nem nyűgöztek le annyira (talán a Barbicanos szürrealista kiállítás miatti lelkesedés hatására), az épület viszont annál inkább. Régen erőmű volt, és a turbina terem (ami az egész komplexum alapja) ma is szinte eredeti állapotában van meg. Az épület történetéről itt egy cikk, itt pedig egy remek képsor (BBC válogatás).
És végül egy kis celebvadászat... Nagyon szerettem volna megtalálni Chaplin házát valahol Dél-Londonban, de az East Streeten csak egy piac volt, és sehol sem láttam táblát. Az viszont, hogy Charlie sem a jóba született bele, na, az a környéket tekintve most is feltűnő...
A másik sorozat az Abbey Road-i stúdiót ábrázolja, ahol a The Beatles felvette az azonos című lemezét 1969-ben. Ennek a borítóján van az a híres zebrás kép... nos, a zebra (vagy az újrafestett reprója) ma is megvan, át lehet rajta haladni. Bár a stúdió egy házzal odébb költözött, a falat ellepik az üzenetek, amiket nem távolítanak el. Minden nap erre buszoztam, és rengetegen járnak ide fotózkodni. Nem messze, a Cavendish Avenue-n van Paul McCartney londoni otthona egyébként - a környékbe teljesen belesimul, minden extra felhajtás nélkül.
Kensingtonban Freddie Mercury otthona viszont magántulajdon, ezért onnan időről időre leszedik a relikviákat, üzeneteket és szép szavakat. Valamint monumentális magasságú mászásbiztos kerítés veszi körül a házat.
A Westminsteri apátságba már régi vágyam volt elmenni, amikor pár (sok) évvel ezelőtt itt jártam a nagynéném énekkarával, akkor a szervezett túrából ez volt az egyetlen, amit bántam (mert hogy elhagytam a nyanyacsoportot, és külön útra mentem, a Globe-ba és a Bankside-ra -- egyébként édesek voltak, 55-60 közötti női brancs, egy egész busznyi, és induláskor már a parkolóban elővették az "unit"...). De aztán kiderült, hogy zárva volt, és nem tudtak bemenni.
Az apátság természetesen belépős, kivéve, ha istentiszteletre mész, akkor viszont nem lehet körülnézni. Tegnap este a pápa (aki most Nagy-Britanniában tartózkodik, fantázik a királynővel és hülyeségeket beszél) ide vonult esti imádságra, ma pedig, ha jól gondolom, a Hyde parkban fog beszélni. Csak azért gondolom, hogy ott, mert tegnap a buszról láttam, hogy iszonyat nagy erődítményt húztak fel a park közepén.
Na szóval az apátság (magyar link!) csodálatos. Bent persze nem lehet fotózni sajnos. A jegyhez jár telefon alakú audio túravezetés, Jeremy Irons mondja a szöveget, nagyon gazdag anyag, le a kalappal. Az egész épület hatalmas, olyan, mint egy gótikus labirintus és mauzóleum egyszerre. Elég zsúfolt, az itteni múzeumok is eszembe jutottak róla. Az audio guide-dal több, mint egy óra végigjárni. (Ezen a linken találtok még ismertetőt és egy kisebb galériát is.) A legizgalmasabb nyilván az emlékhely mivolta, hogy gyakorlatilag kb. a 11. századtól temetnek ide "nemzeti hősöket" egészen a mai napig. Szellemjárta hely, el se tudom mondani.
Persze, hogy leginkább a Poets' Cornert vártam, egészen egyedi élmény, itt van eltemetve Laurence Olivier, Edmund Spenser, Charles Dickens és még sokan mások (ezen a linken lejjebb meg lehet nézni, hogy kik), másoknak pedig emléktáblát helyeztek el.
A gondos időpontválasztásnak köszönhetően mindenhova be tudtam menni, az apátság kertjébe is (a képeken láttok egy szemtelen sirályt, aki úgy kéreget, mint egy kiskutya), meg a kerengőbe, a fotók ott készültek, valamint a St. Margaret's templomba is (itt esküdött Winston Churchill).
Aztán elbuszoztam a Towerhez, de oda nem mentem be. Most éppen királyi fegyver- és páncélkiállítás van (itt a slidehow-ra kattintva meg lehet nézni, hogy kb. mi minden). A Tower Bridge is mindig lenyűgöz, és azt például nem tudtam, hogy itt van egy lyuk, ahol a sokáig a Temzéből kihalászott hullákat tárolták a lépcső alatt, míg el nem vitték őket eltemetni (Dead Man's Hole, fotó itt, itt és itt.)
... akartam írni a londoni buszokról.
És most, hogy ma délután karambolozott a busz, amivel utaztam, megint eszembe jutott. Egy ilyen emeletes buszon átélni akár egy egész kicsike karambolt is, elég félelmetes élmény, mert a felső szint sokkal ingatagabb ütközésnél és nagyobb sebességnél is. Úgyhogy amikor lehántottuk egy előttünk haladó (parkoló?) autó fél oldalát, kissé egymásra borultunk odafenn. Sikítozás meg ilyesmi szerencsére nem volt, de igyekeztünk minél gyorsabban lelépni a helyszínről.
Az ilyesfajta balesetek egyébként állítólag mindennaposak, ami igazából egyáltalán nem meglepő, hiszen a buszok hatalmasak, némelyik utca pedig nagyon szűk. Az autók a tilalmak ellenére simán közlekednek a buszsávban, nem is beszélve a biciklisekről; a gyalogosok pedig össze-vissza grasszálnak az úttesten (a piros lámpa itt nem nagyon jelent semmit, még ha a gyalogos kisgyerekkel vagy babakocsival van is).
Ami mindenképpen pozitívum, hogy még a legzsúfoltabb csúcsidőben sincsenek szinte soha tömött buszok. Sűrűn járnak és sok a férőhely. A mocsok (főleg a külvárosi buszokon) és a hátrányban lévő utasokkal való viselkedés (öregek, sérültek, kisgyerekesek) persze hasonló, mint otthon, pedig itt ki van táblázva minden buszon, hogy "kérjük ezt a helyet szükség esetén adja át rászoruló utastársának" - nem adják át. Múltkor egy pasi állt fel, hogy egy nő kisgyerekkel leülhessen, de alig hogy felemelte a fenekét, odahuppant egy idősebb, ámde elég jó kondíciójú úr (akikkel szemben, valljuk be, egy kismama simán előnyt élvezhetne). Az udvarias fickó persze méltatlankodott, de emez egyáltalán nem értette, miért.
A mindenféle jótékony figyelmeztetéseken kívül ami még pozitívum, az az ellenőrök hiánya, az Oyster-rendszer ugyanis önkiszolgáló: a kis feltölthető plasztikkártyát a sofőrfülke mellett érvényesíti az ember. Ha nincs rajta pénz, a sofőr leszállítja (vagy nem, mert rendes). Néha vannak rendőrkülsejű felvigyázók, akik a sofőrök (!!) viselkedését ellenőrzik: hogy tényleg csak az első ajtón enged-e fel utasokat, illetve hogy mindig rendesen beáll-e a megállóba. A nagy forgalom és a buszmegállókban parkoló autók miatt ugyanis gyakran előfordul, hogy a sofőr az úttest közepén kénytelen kiszállítani az utasokat, ami persze szabálytalan. Szabálykövetőbb sofőrök esetén viszont előfordul, hogy 10-15 percet várunk, mire az előző három busztól meg a stagnáló kocsisortól a busz be tud araszolni a padka mellé (ezt a szót nem t-vel kell írni, tudtátok?).
Ami viszont felettébb bosszantó, hogy a buszok néha teljesen ad hoc jelleggel fejezik be útjukat az útvonal egy bizonyos pontján, illetve változtatnak irányt. Mivel majdnem mindegyiken van digitális állomáskijelző és automata hangosbemondó, könnyű követni az eseményeket, viszont kicsit idegesítő, amikor épp hogy felszálltunk, már vége is az útnak, magyarázat nélkül. A másik, hogy ha azt szeretnénk, hogy a busz megálljon, jobban tesszük, ha leintjük, mert hiába a megálló, a sofőr nem áll meg, ha nem csápolunk. Manapság minden buszon van egyébként akadálymentesítő rámpa, amit a sofőr igény esetén ki tud engedni a hátsó ajtónál, sőt, minden busz padlózata lejjebb engedhető babakocsis felszállók illetve alacsony járda esetén.
Legtöbb helyen persze ilyen új buszok járnak, de néhány központi vonalon még látható a régebbi, nyitott ajtós, fogózkodós, ellenőrös típus is. Ez:
... előkerült a harmadik szobából az új lakó, valami lány, aki állítólag két hete (de szintén ideiglenesen) itt lakik, de én még nem találkoztam vele. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy teljesen ellentétes az életritmusunk, amikor találkoztunk, pont fél 2 volt (délután), ő akkor kelt fel, és erősen meglepődött, hogy én ebédet csinálok. Rögtön lelejmolt kávéval (az övé állítólag "eltűnt"), túlestünk a formális bemutatkozó körön, aztán mentünk a dolgunkra.
A ház furcsa. A csaj, akitől én bérelem a szobát, a héten végleg kipakolt, mert máshova költözik, és elárult néhány intim titkot... hogy mennyire elege lett az éjjel 11-kor kezdődő főzőcskézésből meg a hajnali 6-kori zajongásból. Ez a lány holland. A lakótársai egy finn és egy spanyol lány voltak. Megértem, a kulturális különbségeket lehet, hogy az együttélés legelemibb szintjein is nehéz megoldani. Most a legjobb barátjával lakik, mondja, és minden tökéletes. Mondtam neki, hogy igen, én is tapasztalok furcsaságokat, mint az éjjel 2-kor való tányércsörömpölés, meg hogy szarnak a patkányokra és a penészre, és minden ottmarad a konyhában, hogy van, aki nem ismeri a wc kefét vagy hogy két hónapja a közös helyiségeket csak én takarítottam ki egyedül... és hogy bár az elején jóindulatúan közösködtem, ma már saját wc-papírt, mosogatószert és egyebeket tartok fenn. Bólogatunk ezeken, mint két nagyon bölcs "európai"... rögtön be is ismerjük, hogy ez hülyeség, és nem szabadna ilyeneket gondolni/mondani, de hát. Aztán azt is megbeszéljük gyorsan, hogy én talán azért tettem magam gyorsan túl ezeken, mert tudom, hogy az ittlétem átmeneti.
És tényleg, most már eléggé otthon járnak a gondolataim. Az elkövetkező heteken, hónapokon. Vettem néhány nagyon spéci tehát (füstös, indiai gyömbéres meg bergamott ízesítésűeket), J. mamának arab sálat és gyömbéres teasütit, a papának meg kis kiszerelésű skót viszkit - persze orvosilag nem ihatna, de hát a falusi emberek szarnak az orvosokra, és sokszor igazuk van - a képeslapomat is körbemutogatták a faluban, mi lesz még a gyömbéres sütivel meg a sállal... Megírtam az utolsó cikket, röhögtem egy sort a hazai írott média körülményeskedésein... elgondolkodtam azon, vajon mikor fogok megint cikket írni, és főleg MIRŐL.
Hazafiasabb érzelmű angliai magyar ismerőseim azt mondják, nem tudják eldönteni mitévők legyenek. A klíma (sok eső, kevés napfény) nagyjából elviselhetetlen, otthon viszont az életszínvonal az. S ott az a fránya magyarság, a kötődés. És hogy én mit gondolok. Azt gondolom, aki családostól lehet itt, és van biztos egzisztenciája, PLÁNE, ha azt dolgozhatja, amit szeret és amit otthon is, maradjon. Az időjárás megszokható. Egy multikulturálisan befogadó környezetből könnyebben mozdul az ember napfényesebb vidékek felé is akár. És a gyerekeik kisiskolásként, kétnyelvű, színes környezetben egy olyan esélyt kapnak, amilyet máshogy talán soha nem. Már tinédzserként boldogulni fognak önállóan az egész világban. (Az unokatestvéreimen látom ezt, akik kicsiként megjárták Bostont és Baselt is...) Ha tehetném, minden magyar gyereket - főleg a nemzeti radikálisokat, mert ilyenek is vannak középiskolás körökben - multikulturális környezetbe raknék egy meghatározó időre. (Tán a felnőtteket is, de ott kevesebb reményt látok.) Hogy lássák, hogy bár az arabok hangoskodnak a buszon meg ordibálnak az utcán, azért Európa "olvasztótégelyében" megférnek másokkal; a csendes ázsiaiakkal, az exhibicionista olaszokkal, a rágógumi-beszédű amerikaiakkal, és velünk is, mindannyian megférünk együtt. Hogy elérjük azt, hogy egy 'négert' már ne megbámuljunk az utcán otthon, hanem ugyanúgy átsiklassuk felette a tekintetünket, mint bárki máson, akinek sötétebb a bőre... ez lenne jó. Óriási esély kap az a gyerek, aki mindezt megtapasztalhatja. És akkor biztos nem cigányozna olyan könnyen, mint ahogy teszi amúgy.
Részemről az utolsó fontjaimból tett utolsó látogatásomat a Westminster apátságba tervezem. Jelenleg a sok betűcsépelésen kívül ez a legjobb, amit tehetek.
... néha hullámokban tör rám a honvágy, vagy inkább helyesebb lenne ezt otthonvágynak nevezni talán. Múltkor néhány ismerőssel azon poénkodtunk a facebook-on, hogy majd figyeljük az aktuálpolitikát meg a közéletet, hogy mikor nyújtsuk be a vízumkérelmet. Az Index monstre cikksorozatot közöl a Fidesz gazdaságpolitikai ámokfutásáról az elmúlt kb. száz napban. Az új oktatási törvényekről szóló cikket meg az új Hoffmann Rózsát már nem is merem megnyitni.
Otthon vége a nyárnak, beindult a mókuskerék, én meg kicsit úgy érzem magam, mint akit itt felejtettek. Úgy érzem magam, mint aki két hónapja rohan, hogy aztán a végén újra találkozzon. Közben meg már elkezdtem szorongani attól is (ó, what a piece of work is man, S mily remekmű az ember!, Hamlet II.2., mindenen tud szorongani), hogy be fog darálni a mókuskerék ismét. Tegnap megkaptam az órarendem, a délutáni menetrendet, ehhez még fixálni kell a külön melókat majd... Szép, komótos, méltóságteljes tempóban kéne ezeket megélni, ahogy néhányan tudják. Ahogy a csillag megy az égen. Úgy érdemes.
Azon is gondolkodom, hogy elcsesztem ezt a blogolás dolgot, mert egyrészt valójában vajh keveseket érdekel, amit írok, másrészt meg elvágtam a lehetőségét annak, hogy gond és gátlás nélkül beleüvölthessek a világba. Nyilván oka volt annak, hogy így történt, talán itt az ideje az ön-integritásnak (self-integrity), a névtelenség teljes felszámolásának, hiszen immár úgysem sok értelme van, s adott esetben több energiába kerül, mint amennyit megér.
Ma itt maradok a lakásban és az iskolai dolgokkal foglalkozom. Megírom az évkönyv cikkeit, átgondolok néhány taktikai lépést az új tanévvel kapcsolatban. De mivel ezt úgyis hamar megunom, kérek sajtófotókat az új cikkhez, és tovább írom az első fejezet második alfejezetét. (Arról is le kéne egyébként szokni, hogy mások tempójához és életéhez viszonyítsam magam, mit nekem te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája....) Aztán majd - kihasználva, hogy kihagytam a kezdeti döcögést - igyekszem láthatatlanul és anonim módon besimulni az új hatalmi viszonyokba. És közben alagút-összeesküvésen töröm majd a fejem. Lehet, hogy némi koncepcióváltással megtartom ezt a blogot is a tervezgetésnek. Hogy legyen hol fecsegni értelmetlen és érdemtelen dolgokról is. Hiszen a fecsegésből összeálló kupacok tetején virágoznak ki a nagy dolgok végül. És akkor is, ha, oh man, a nyálas szaroknak áll a világ, azért mindenki csak építgesse a maga kreatív kis szemétkupacait, hátha.
Sem a lakás, sem ez a világ nem szűnik meg idegennek lenni. A kéretlen lakótársak, a kiirthatatlan penészfoltok a fürdőszobában, az átnedvesedett falak, a dohszag, mind-mind itt vannak. Nincs más élő itt, csak én. Szakadatlanul esik, a klaviatúra billentyűzete pedig kezd fényesre kopni.
... élményeiről a nagyon részletes beszámolót a gofriblogon, diákosított verziót a COK-blogon lehet elolvasni.
Észak-Londoni park, London legnagyobb természetes parkja (inkább parkerdője) sok-sok tóval. A tavakban horgászni és úszni is lehet, sőt, nudista részleg is van - azaz külön fák és bokrok által bújtatott férfi és női tó. A lakók lázadtak a nudizmus ellen régebben, de aztán konszenzus született: bokrok és belépő. Csak pár font, és lehet menni úszni.
Itt található a Parliament Hill, ami London legmagasabb pontja, azaz természetes kilátója. Rálátni a city-re, sok híres, fontos épületre. Állítólag Guy Fawkes-ék a lőpor összeesküvés alkalmával innen tervezték végignézni, ahogy leég a brit parlament.
Aki pedig szeret elmerülni a trash szubkultúrákban is, mint én, annak elárulom, hogy ez a park London egyik leghíresebb gay cruising helye, azaz pasik járnak ide, hogy kölcsönös beleegyezéssel felcsípjék egymást alkalmi kapcsolatok céljából, nem pénzért. Vagyis egy önkéntes meleg Rákóczi-tér... A lakosság tiltakozott emiatt is, de miután megoldottáka higéniai és különféle természetfelügyeleti kérdéseket, szemet hunytak felette, akárcsak a rendőrség (hiszen maga a cselekedet nem illegális, csak ha valakit akció közben kapnak rajta). És mindez a körítés azért, mert George Michael-t, aki errefelé lakik, 2006-ban egy paparazzo lefotózta a parkban, aki - mert a fotók persze megjelentek és nagy balhét kavartak az amúgy sem problémamentes, idén tavasszal pl. droghatás alatt autót vezető (múlt héten volt a tárgyalás, megírták a lapok) Georgy körül - így küldte el a fotóst melegebb éghajlatra: Fuck off! This is my culture! I'm not doing anything illegal!
... engem az egyik legkedvesebb egyetemi barátném, akinek az élete egy kész regény (mondjuk szerinte meg nyilván az enyém az). O. egy hihetetlenül viharos lány, a barátságunk kezdete óta odavoltam érte, már csak azért is, mert minden olyan tulajdonság megvan benne, amire én nagyon vágyom, de belőlem hiányoznak, és soha nem is lesznek meg, mert másmilyen vagyok: a kalandvágy, a merészség, a rámenősség, az exhibicionizmus. Az ilyesmit ma már nem irigylem, de tudom, hogy a legtartósabb kapcsolataim-barátságaim azokkal voltak és vannak, akikben mindez megvan, vagyis, akik mindazt kiegészítik bennem, ami én nem vagyok (és fordítva). Az ilyesfajta kapcsolatok és barátságok (úgy szoktuk nevezni, "a kosokbikák" és én, és tényleg horoszkópilag is van ebben valami, hisz életem legmeghatározóbb személyei vehemensek és brutál hurrikániák) amolyan idegtépően rapszodikusak, sok veszekedéssel tarkítottak, hevesek, de amúgy szeretem azt hinni, hogy amennyire nekem szükségem van a temperamentumra és az őrületre, annyira nekik is az én sztoikus, nyugodt, higgadt racionalizmusomra és rálátásomra. Egyébként nagyon jól jellemzi őt, hogy hozott nekem 1) egy rakás túrórudit 2) egy kis gömb unikumot a közelgő szülinapomra 3) egy doboz Mese mézes linzert - ami természetesen inkább az ő kedvence, ahogy a túró rudi is 4) és aminek a legjobban örültem, egy csokorral a haza sajtótermésből (jelesül aktuális Magyar Narancs, Figyelő, Nők Lapja és Story - mindez a régi szép idők magyar közéleti kérdéseket érintő fika- és savazóbajnokságait érintő emlékeket idézi fel).
Szóval meglátogatott, de egyébként nem hozzám jött, hanem a szerelméhez, aki egy nála 16 évvel idősebb punk rocker fazon (mellesleg rendes ember, van polgári állása is és tudja a határokat), és akivel a szerelem O. egy éves kalandvágyó itt tartózkodása alatt alakult ki - a londoni metrón. Meglátni és megszeretni. Hát, egy ideje tudom, hogy ilyen tényleg van - egyébként. Szóval O.-t mindig is irigyeltem, hogy képes 360 fokos fordulatokat véghez vinni az életében, ha épp úgy látja szükségét (hülyeség, mert én is képes vagyok rá egyébként), és erre remek példa a mostani eset is: október 1-től felmondott az amúgy jól fizető, versenyszférabeli munkahelyén, hogy visszaköltözzön ide, s kiderítse, működik-e a dolog is a hétköznapok szintjén a punk rockerrel (aki egyébként rendes ember, és már nem is egy mai évjárat). Nem féltem, biztos vagyok benne, hogy ha esetleg NEM, akkor is meg fogja találni a visszautat.
A találkozásig hátralévő időt (a hétvégét a punk rocker a beteg mamájánál töltötte, mert egyébként rendes ember) együtt töltöttük el, és bejártunk jó sok olyan helyet, amit O. annak idején az egy éve alatt megnézett, én viszont még nem láttam.
Elmentünk például Holbornban a Sir John Soane's Museumba, ami a Bank of England híres építészének háza volt - ma múzeum. (Ha a linkre kattintatok, azon belül pedig a View the Museum in 360°-ra, akkor az egeret a 'videóra' kattintva, és forgatva azt, látni fogjátok a ház panorámaképét...) Egészen fantasztikus, ahogy a ház tele van zsúfolva műkincsekkel és festményekkel, mint egy mini múzeum.
Csak korlátozott létszámú látogatót engednek be. A képszoba álfalai kihajthatóak, és minden fél órában egy kesztyűs asszisztens mutogatja az eredeti (!) 19. századi festményeket, Soane magángyűjteményéből. Az egész épület mértanilag aprólékosan tervezett, ha sütött volna a nap, még azt is láthattuk volna, ahogy a fény különféle vetületei más és más megvilágításba helyezik a tereket.
Megnéztük a Temple Church-öt, ahol a Da Vinci-kód bizonyos epizódjai is játszódnak (és annak idején cikkeztek is róla, hogy majd 50%-al nőtt a látogatottság a könyv és a film óta, a link magyar nyelvű!). Ittunk sört a Ye Olde Chesire Cheese-ben, ami Anglia állítólag legöregebb pubja (1538, újraépítve a nagy londoni tűzvész után), és ahol olyan prominens személyiségek voltak vendégek, mint Arthur Conan Doyle, Charles Dickens vagy Ben Jonson (?). Másnap aztán voltuk a Spitalfields vásárban, ami egy nagy kézműves kirakodás Dél-Londonban a Liverpool Street környékén. Ott eltöltöttünk egy napot, megnéztük az ékszereket meg a ruhákat, aztán ettünk egy nagyon szuper pizzériában olyan pizzát, amilyet azelőtt még sosem láttam: a tésztája nem az élesztős felfújt csoda volt, hanem vékony és törékeny-ropogós, mint a taco tészta része vagy a csipsz, a feltét pedig egyrészt nem tocsogott a paradicsomszószban, másrészt nem volt szétsütve, hanem mindenféle friss-spéci dolgokból állt (kecskesajt, spenót, ruccola, stb.), ja és mozzarella sem volt rajta, úgyhogy biztosan valami egyedi recept... amit én nem ismerek. Az étterem is hihetetlen eklektikájú volt, olyan, mint ahol még nem fejezték be a felújítást.
Voltunk aztán a Columbia Road virágpiacán, ahol a pálmáktól a kankalinig mindent lehet kapni, de hát sajnos ez nem tartós áru. A fotókon láthatjátok azt is, mekkora tömeg volt.
Aztán szépen otthagytam a Liverpool állomáson, és eljöttem. Holnap itt bank holiday van, azaz munkaszüneti nap, de jövő héten állítólag még találkozunk. O. panaszkodott, hogy a főnöke hisztizik és nem beszél vele, amióta felmondott. Mondtam neki, hogy hát, próbálja megérteni, tőle nem könnyű elszakadni.
(Bocsánat, hogy a linkek mindig angol nyelvűek zömében, de egyszerűen nincs magyar referencia.)
... kiállításon voltam, hogy beszarás, a szürrealisták és a 'ház' (vagyis a tér különböző felfogásai) volt a témája, és azt hiszem, még mindig nem tudtam feldolgozni teljesen. Annyira tetszett, hogy megvettem a kiállítás katalógusát, ami 350 oldal, színes fotókkal van tele, és hát busás összegbe került.
The Surreal House, Barbican Art Gallery, június 10-szeptember 12.
A környék is teljesen lenyűgözött, úgyhogy kénytelen voltam utánaolvasni, hogy a Barbican Centre micsoda: Európa legnagyobb előadóművészeti központja, koncterttermekkel, színházzal, mozival, könyvtárral, körülötte lakónegyeddel. Az ún. brutalista stílusban épült, ahogy Londonban sok más lakótelep is, 2003-ban egy felmérésben a központot London legrondább épületének kiáltották ki. Eredetileg innen indult a Royalk Shakespeare Company - még amíg volt állandó játszóhelyük. A komplexumon belüli terek és helyek híres angol írókról vannak elnevezve. Rondasága ellenére engem teljesen lenyűgözött a környék.
A kiállításról bővebben később, egyelőre annyit, hogy tematikus szobákban foglalkoztak a művészet és a tér viszonyával. Íme néhány megtekinthető alkotás.
Magritte: Szeretők
Salvador Dali: Alvás
Francesca Woodman: Cím nélkül
Edward Kienholz: A várakozás
Maurizio Catellan: Charlie won't surf
Noble-Webster: Metal Fucking Rats (igen, egy halom fém, és az árnyékkal rajzolódik ki, amit látni kell...)
Majd gyertek vissza, teszek fel albumot a brutalista Barbicanról is, de most mennem kell.
... van hátra, és épp itt az ideje, mert már mehetnékem támadt, a család is eléggé hiányzik (az iskola, az nem). Az, hogy a hátralévő időt hasznosan kéne töltenem ÉS a honvágy eléggé éles és nem túl termékeny oppozícióban van egymással. Bár ma például nagyon ügyes voltam, és sokat dolgoztam, ezért aztán a sors visszaszolgáltatta nekem a nemrégiben véletlenül elköltött sárkányos egyfontost.
A sárkányos egyfontosról (a különféle dizájnokat itt meg lehet nézni) az a babona járja, hogy nem szabad elkölteni, mert ha megőrizzük, akkor enyhülnek az anyagi gondjaink. Rögtön az első két hétben hármat is hozzám vágott a sors, aztán egyet véletlenül elköltöttem, mert már majdnem kifizettem az automatában a bérletemet, de pont 1 font hiányzott, hát bedobtam az egyiket. Na, aznap semmi sem sikerült. (Tudom, ez hülye konzekvencia.) Azóta pedig azt vártam, hogy visszajöjjön, mert elterveztem, hogy egyet megtartok a másik kettőt pedig odaadom valakiknek. És hát ma visszajött.
Ma feladtam az összes utolsó postai könyvrendelést, hogy még minden időben megérkezzen. Írtam 16 000 karaktert eddig összesen, ami azt jelenti, hogy a nagy mű kb. 1/17-e kész van (amit egy ismerősöm és a lelki helyzet nyomán én is magamban kezdek FuckingDiss.doc-nak hívni). Ha tudom tartani ezt a tempót és ezt az érdeklődési és izgalmi szintet, jövő nyárra kész lehetek vele, ájvé.
Nagyon várom már, hogy megjelenjenek azok a nyamvadék írások a színházakról, amiket láttam, mert addig semmi értelmesen nem posztolhatok ki róluk explicite. Láttam ugye a két Shakespeare-darabot, amik nem tetszettek. Unalmas volt mindkettő, sablonos, közhelyes, szar. 
Aztán láttam a Leenane szépét a Young Vicben, na erről nem fogok írni sehova, majd talán a másik blogba, ha lesz kedvem. Ez egy McDonagh-darab, én nem ismertem, de komolyan, hihetetlen jó dráma zseniális sztorival és ötletekkel. A Young Vic egy kicsi kamaraszínház, szóval legalább életszerűen be tudták rendezni a lelki nyomort a vízcsordogálással meg a plafonról lógó fóliákkal, a színészek is jól voltak, de valahogy, valami mégis hiányzott abból az eszement, őrült, látomásos, idegbeteg világból. A közönség egyértelműen vígjátéknak vette, és ezek a nevetések nem a megdöbbenés miatti kínos nevetések voltak... Van az a jelenet, amikor Maureen az anyja kezét forró olajjal önti le, hogy kiszedje belőle az igazságot a levéllel kapcsolatban, na az szerintem iszony, ezek meg végigröhögték. 
És amikor a tévképzete miatt megöli az anyját, na az a tévképzet sem volt lázálom vagy ilyesmi azon túl, hogy vörössel világították be a színpadot. A színészek jók voltak pedig. Nem tudom, mi volt a baj. Nem tudom, hogy valójában mi nem stimmel nekem az egész kurva brit színjátszással...
Aztán megnéztem egy hiper-mega-giga musicalt, és komolyan mondom, eddig azt élveztem a legjobban, pedig az se volt hibátlan ám! Az Apáca-show. Na, a forgatókönyvet hagyjuk, de meg kell mondjam, a profizmustól tökre leesett az állam, mert eszembe jutottak a hazai musicalek (főleg amit legutóbb olvastam a szegedi Hair-ről...)... És hát igen, itt még a leghátsó sori statiszta is profin énekel meg táncol, a főszereplő csaj meg levitte a hajamat... Rájöttem, nálunk csak pancserek vannak ebben a műfajban nagyrészt, akiknek minden szerepet odaadnak, mert nincs más, függetlenül karaktertől, sztoritól, képességektől, és hát ezért sem leszünk musical nagyhatalom (sem) soha.
A Whoopi Goldberg-faktor persze reklámfogás, de nem olyan gusztustalan, ahogy gondolni lehetne, egész tisztességesen megcsinálta a szerepet. Megöregedett meg minden, annyira énekelni sem tud, de szimpi még most is, nem akart beletolakodni az előadásba. Persze telt ház, tömeg és ováció, az előadás után autogrammkérők, kordonok és 6 (!!) testőr. Látni akartam, megvártam. Egyszerű. Frankón aláírta az összes szart, mindenki fotózhatott, aztán elment a kocsival.
Szóval a főszereplőtől lejött a hajam, mint mondtam, de nem csak azért, ahogy énekel (amit itt láthattok, és ami egyébként szerintem szintén beszarás):
hanem hogy humora is van meg stílusa is. Na, és ez, ez a rohadt stílus, ez nincs meg sehol nálunk a musicalben SE.
Egyébként a filmet is nagyon bírtam, sőt, azt sokkal jobban bírtam, mint ezt, azért a Whoopi-féle arc is jobban bejön, mint a musical-féle. Például ezért:
Biztosan azért is, mert nagy kultfilm volt ez nekünk a húgommal, akivel szinte csak a musicalben és a soul zenében értettünk egyet, soha semmi másban. Úgyhogy ha most ezt a linket elküldöm neki e-mailben, akkor egyrészt idefolyik, másrészt három hétig Apáca-showt fog hallgatni a kocsijában üvöltve és énekelve, harmadrészt pedig kurva irigy lesz rám, negyedrészt pedig utasítani fog, hogy szerezzem meg neki cd-n.
És hát valóban, én is gondoltam rá, mert ez pont az volt, amit más zenebuzik társaságában kellett volna együtt megnézni.
Megyek még "rendes" színházba meg szürrealista kiállításra is, ne aggódjatok...
... ideges és nem túl jó kép a Sohóról és a Chinatownról. Az előbbi ugye egy szórakozónegyed tele klubbal meg sztriptízbárral meg színházzal, ami a Piccadilly Circus-ről nyílik (a nagy SANYO feliratról felismerhető útkereszteződés és tér, komolyan, időbe telt, mire rájöttem, hogy ezeket hívják circus-nek).
Igen, felettébb érdekes, de egyáltalán nem aptipikus, hogy a 16. század óta a színházkultúra egyik európai fővárosában területileg egy helyen vannak a kupik és a színházak, akárcsak a késő középkorban és a reneszánszban, csak akkor épphogy a Temze másik oldalán, a városon kívül... Ezzel összefüggésben nem véletlen ugyebár, hogy a színésznőket, de a színészeket még ma is a kurvákkal asszociálják bizonyos értelmezések. Ezek öröktől létező és izgalmas sztereotípiák, amiknek köze van a magamutogatás, az "átváltozás", a "festett kép csodálatának" puritán-egyházi ellenzésével, ahol a színház gyakran, mint a "sátán zsinagógája" (ráadásul!) jelenik meg. Jó kis téma, lehetne írni erről egy város(rész)építészet-elemző tanulmányt írni, de hát nem írhatok meg mindent én, meg főleg mikor.
Az utóbbi a Chinatown, amit nagyobbnak, egy komplett kínai negyednek saccoltam, de tulajdonképpen csak egy utca az egész, és nincs is semmi érdekesség, főleg csak kínai éttermek, büfék meg bazárok, ahol sok piros kis kínai giccstárgy kapható.
... korábban érzékeltettem, egy kicsit megcsömörlöttem és elvesztettem a humorérzékemet a magaskultúrától, valami trashre vágytam sürgősen, úgyhogy miután betáraztam az mp3 lejátszómat (igen, nem csalás, nem ámítás) némi Madonnával és Black Eyed Peas-zel (viva Fergie!), elindultam csavarogni könyvtárazás helyett. Napok óta szar idő van egyébként, zuhog az eső folyton, de ügyesen kivártam, hogy elálljon, és elindultam. Persze mihelyst leszálltam a buszról, a nyakamba szakadt, úgyhogy vicces volt végignézni, ahogy a turisták menekülnek, a londoni lakosok meg szkeptikus közönnyel és a this is London weather, my dear nézéssel a szemükben sétáltak tovább a brit esernyőikkel.
A képeken, amiket majd láttok, két nap fotóeredménye van, egyszer már elindultam megörökíteni ezt a részt, de kifogyott az elemem. Most visszamentem - St. James Park, Buckingham palota, 10 Downing Street (ott járt nemrég Whoopi Goldberg is, csak mondom), parlament, satöbbi. Sajnos sötét volt a fotózáshoz kicsit.
A St James parkban bazinagy madarak vannak egyébként, nagyon jó, állítólag van pelikán, de azt sajnos nem láttam. Mókust viszont rengeteget, nagyon barátságosak, lehet őket kézből etetni. Urbanizált állatvilág. A parlament előtt tüntetők, és mivel ez érdekelt, ennek kicsit utánaolvastam.
Az egész kezdeményezés egy Brian Haw nevű ürge nevéhez kötődik, aki 2001 óta folyamatosan demonstrált Nagy Britannia közel-keleti jelenléte ellen mindig más és más konkrétumokkal (itt a honlapja). 2010 május 25-én aztán, mielőtt a királynő beiktatta volna az új kormányt, letartóztatták. Azóta több különböző keltezésű cikket olvastam arról (a legtöbb júl. 30-i), hogy felszámolták a parlament előtt az ún. peace camp-et, béketábort, de most ott járva azt láttam, hogy mégiscsak vannak sátrak - meg folyamatos komoly felügyelet.
Egyébként voltam színházban kétszer, megnéztem A vihart és az Ahogy tetsziket itt - de ezekről azért nem fogok többet írni most, mert olyan ügyes és rafkós vagyok, hogy az összes élményemet eladtam kritikának szinte, úgyhogy majd meg fognak jelenni. Legyen annyi elég hozzá, hogy szerintem borzalmas volt mindkettő, én nem tudom, Angliában miért gondolja minden rendező azt, hogy ő a Laurence Olivier vagy hogy úgy kell Shakespeare-t rendezni, mint Kenneth Branagh. A színház egyébként nagyon impozáns, egészen egyedi érzés végignézni a fotókat a falon Vivien Leigh-el meg Marlon Brandóval (mint Hamlet) meg a többi. (Amit még soha sehol nem láttam, hogy jégkrémet árulnak a szünetben bent az előadótérben.) Alapvetően az a tapasztalatom, hogy itt nagy úr a hagyomány. Főleg, ha Shakespeare-ről van szó.
Vettem egyébként még két jegyet, az egyiket erre (nagy bizodalmam van benne); ezt a McDonagh-darabot pl. az Örkény Színház is játszotta, de én nem ismerem - és erre, ami meg egy ősbemutató lesz (nézzétek meg a production galleryt, a képekkel).
Aztán meg küldjetek egy kis jó időt, mert vissza akarok menni Brightonba a tengerhez.
Két okom volt, hogy elmenjek Brightonba, fontossági sorrendben a tenger és a Pride - ez utóbbit (illetve egy ehhez hasonlót valahol Európában) azért szerettem volna egyszer mindenképpen látni, hogy rájöjjek arra, mi az, ami miatt egy parádénak nevezett dolog nálunk (a mulatós magyaroknál) nem tud működni. Több okot is találtam.
Először is a kereskedelmi potenciál fel nem ismerése. Brighton kisváros, tengerparti város, de a turistavonzalom nagyban épít a Pride-ra év közben is, nyáron meg különösen. Nemcsak a mindenhol kapható szivárványos kütyükre gondolok (zászló, síp, kalap, nyakkendő, lufi, stb., amiket nem, nem csak a melegek vesznek meg, hanem a kisgyerekes családok is ugyanúgy, ahogy a Mickey-egeres lufit a búcsúban), hanem a kocsmák, vendéglátó helyek és más turistacsalogatók alkalmi akcióira és vendégcsalogatóira, na meg az élelmiszerboltok óriási forgalmára az adott időszakokban. Nem véletlen tehát, hogy minden magára valamit adó helyen kiteszik a szivárványos zászlót, ami kifejezhet szolidaritást is, de persze reklámcélokat is szolgál. Ezzel összekapcsolhatjuk egyébként azt is, hogy nálunk haladóbb gondolkodású nyugati kultúrákban a meleg közösségek jelentős célcsoportjai a reklámnak meg mindenféle kereskedelmi tevékenységeknek, hogy csak egyetlen különlegesebb példát mondjak, láttam olyan esküvői ruhaboltot, ahol a női részen a tizenöt centis sarkú fehér körömcipők mellett lehetett kapni fűzős, tornacipőhöz hasonló alakú csilli-villi lapos talpút is.
(Ha meg már a szivárványnál tartunk, érdemes elmondani azt is, hogy nyilván ahhoz is idő kell még nekünk, hogy felfogjuk, hogy a szivárvány egy összetett szimbólum, és a gay pride-on kívül jelentheti a békét meg a nemzetközi összefogást is. Így a legcselesebb csecsebecsék - pl. a karkötő - ügyesen rájátszik arra, hogy a színek sorrendjének megfordíthatósága többféle elkötelezettséggel ruházhatja fel annak viselőjét.)
Szóval Brighton ügyesen kihasználja a helyzetet, és ezért nagy vonzerőt jelent a nemzetközi turizmusban is.
A rendezvény egyébként vállaltan politikai tartalommal telített, és ebben itt nincs semmi meglepő, ez adja az egyik lényegét. (Éppen ezért értettem részben egyet azzal a cikkel, ami a hazai menet apolitizálásának szándékát kritizálta.) A menetre előzőleg kell regisztrálni, és nem is hiányozhatnak a különféle pártok képviselői (zöldpárt, szocialista párt), de más politikai és önkéntes szervezetek sem. A toryk ellen demonstrálnak, támogatókat meg aláírásokat gyűjtenek, én is kapok egy LGBT against the Nazis! szórólapot. Aztán beállnak a menetbe ugyanúgy, ahogy a különféle civil szervezetek, szolgáltatók és némely egyházak képviselői is. Itt vannak a tűzoltók, a rendőrség, a mentők, a légi közlekedés, egyes főiskolák, tánccsoportok, színházak. (Ajánlom a képaláírásokat szíves figyelmezésre, a galérianézetben látszanak. Csináltam néhány minivideót is, azt még nem tudom, azokat hogyan lehetne hozzáférhetővé tenni.) Az az érzésem, otthon a pride fogalmát is valahogy sürgősen revideálni kellene, a magyar megfogalmazások ugyanis sehogy sem tudják visszaadni azt, amit ez a fogalom itt takar. A 'méltóság' valamiféle csendes felsőbbrendű tiltakozás, a 'büszkeség' pedig - mint tudjuk - olyan téves asszociációkat hív(ott) elő a magyar közönségben, hogy "hát ezek buzik, és még büszkék is rá?!" - és hasonlók. Nem, a pride itt nem a szexuális másságra vonatkozik, ezek a közösségek egyszerűen arra büszkék, hogy letettek valamit az asztalra polgárként, emberként, az elért eredményeikre, a céljaikra. Óriási különbség!! Még azt is meg merem kockáztatni, hogy a legnagyobb baj az, hogy nálunk az emberek többsége egyszerűen nem talál semmit, amire belülről, emberileg büszke lehetne, és amíg ez így marad, biztosan nem lesz előrelépés.
Meggyőződésem, hogy a mindenféle emberek itt tőlünk nyugatabbra ezért is tudják magukénak vallani ezt a rendezvényt, mert azok az emberek vonulnak, akik részei az ő mindennapjaiknak: a rendőrök, a tűzoltók, a légiutas-kísérők, a színészek és a boltosok.
A menet elején egy VIP busz állt (a helyi közlekedési vállalat egyébként double decker buszokat biztosított a menet ideje alatt az úttest mentén, ahova adakozás ellenében fel lehetett menni, és onnan jobban látni), annak az emeletéről konferálta végig a műsorvezető a menetet, minden felvonuló szervezetet egyenként bemutatott, miután köszöntötte a népes egybegyűlteket, mindenkinek happy pride-ot kívánt, majd pedig egy lelkésznő megáldotta a rendezvényt, az emberek pedig éljeneztek. Na ez volt a második pillanat, amikor sírva fakadtam a rám szakadó szabadságérzés miatt érzett katarzistól, az első az, amikor láttam, hogy itt mindenki örül, senki nem fog bántani senkit, az emberek nevetnek, fotózkodnak a travikkal meg a dragekkel (vagyis az ellentétes nem ruháit viselőkkel), akik otthon ugye botránykövek, de itt pedig a látványosság és a poén csúcsa, sima színház és szórakozás. Ebből is látszik, hogy a színházfelfogásunkkal is súlyos bajok vannak. (És akkor elgondolkodtam, hogy ennek pedig köze lehet a mi kifejletlen és bigott humorérzékünkhöz és [ön]irónia-hiányunkhoz, hogy jobban szeretünk másokon röhögni, mint másokkal együtt, örömünket inkább abban leljük, ha valakit kinevethetünk, és még véletlenül sem vállaljuk a helyzetben való részvételt, hanem jobban szeretünk kívülről kritikusan nevetni.)
Egy darabig figyeltem és kísértem a menetet, az ablakokban meg az erkélyeken emberek lógtak és fotóztak, integettek. Sok kisgyerekes család, nyugdíjasok (ld. a fotók), iszonyat tömeg. Simán jó lecke ahhoz, hogy az ember az utolsó szál előítéleteit is felszámolja, az olyanokat, mint hogy minden buzi nőies vagy bőrszerkós, minden leszbi fiús, a homoszexualitás fiatalkori kalandozás és tévelygés, a buzikra nem jellemző a monogámia, a melegek kirívóan öltözködnek és viselkednek, a pride-ra csak a buzik mennek el, stb. Ajánlom a fotókat szíves tanulmányozásra.
A rendezvény aztán a városban távolabb eső Preston parkban egy nagy kirakodóvásárral/bulival folytatódott, éjszakára pedig több szórakozóegység is a Pride-hoz kapcsolódó partykat szervezett (ld. reklám és marketing feljebb). Erre már sokan nem mentek el, amit az is bizonyít, hogy délutánra tele lett a tengerpart meg a mólószerű szabadidőközpont (a pier). Nagyjából eddigre már lejártam a lábam én is, úgyhogy ha egy kicsit bátrabb lettem volna, fürödhettem volna a tengerben (volt is nálam fürdőruha), de nagyon fújt a szél és nem mertem a cuccomat sem gazdátlanul hagyni. A nap kb. 45 percig sütött egész nap, de a nagy szélben ez pont elég volt, hogy totál leégjen az arcom. A városban még megnéztem a kultúrnegyedet, ahol a Royal Pavilon és a park van, de más érdekességeket sajnos nem láttam, mert megint előjött a tömegiszony. Biztos, hogy vissza fogok menni, akció van a Southern Rail vasúttársaságnál, online foglalás esetén 25%-al olcsóbbak a jegyek egész nyáron, úgyhogy annyiért lehet ide jönni meg vissza, mint egy mozijegy ára.
... kezd egy kicsit honvágyam lenni, na nem mintha a baranyai dombok hiányoznának. Most kezdem azt érezni, hogy kicsit egyformák a napok, hiába is próbálok változatosságot csempészni beléjük, nehezen megy. Napközben általában sikerül nem erre gondolni, esténként meg a szokásos kontaktoláson túl újranézem az összes széria X-aktákat, jelentleg a harmadik szériánál tartok. Hát, ez nekem kult, istenien szórakozom... a harmadik évadban kezd ugyanis megjelenni a humor meg az irónia és válik önreflexívvé a dolog, gyönyörű... :) Olyan ez, mint a nagyanyámnak a Dallas volt meg a Tövismadarak.
Az a tény egyébként felettébb vigasztaló, hogy ha most otthon lennék, uszkve három hét múlva mehetnék dolgozni, pedig még csak most kezdődött el a nyári vakáció. Bár időbe telt, de a nyár elején tett iskolai ígéreteimet lassan letudom, még az évkönyves anyagokat kell majd egy kósza délutánon vagy délelőttön összeraknom. Na de erre egyébként igyekszem nem gondolni.
Ami az okulásomat illeti, adtam magamnak egy hetet (vagy kettőt), mert az történt, hogy hihetetlen izgalmas, de a témámtól arrébb álló dolgokról kezdtem el olvasni, és nem bírom abbahagyni. Az egyik ugyebár a commedia dell'arte, ennek kapcsán pedig a koramodern színésznők; az angol színpadokon ugyebár nem voltak, illetve a hivatalos színházakban nem, de nekem meggyőződésem, hogy marginálisan, nem hivatalosan azért voltak (ugyebár itt a megjelenítés és a "nyomok hagyása", a megörökítés is sokféle ideológia függvénye lehet) -- az itáliai színházakban pedig igen. Sőt, mondják, a commedia dell'arte felvirágzása és virtuozitása egyenesen a színésznőknek köszönhető, akik jelenség szerves részévé tették az improvizációt. Ami szerintem különösen izgalmas, az a színésznőkkel kapcsolatos ellentmondásos korabeli diskurzus, ami persze párhuzamba állítható a színházi szférán belüli többi marginalizált rétegről (bohócok, komikusok, akrobaták, zsonglőrök, utcai szórakoztatók, stb.) való beszédmóddal, meg a színház, mint általános egész problémás elfogadásával és kontrollálhatóságával/-hatatlanságával is.
Úgyhogy egy nagyon izgalmas könyvet olvasok Women, Medicine and Theatre 1500-1750: Literary Mountebanks and Performing Quacks címmel [kb. Nők, orvoslás és színház 1500-1750: Irodalmi szélhámosok és játékos kuruzslók], ami a gyógymódjaikat és gyógyszereiket utcán, 'színházi' elemekkel tarkítva áruló nők szerepével foglalkozik a koramodern populáris kultúrában. Színház, orvoslás, gyógymódok, nagyon jó. Hát ez.
Nem nagyon tudom egyébként mihez hasonlítani azt a szabadságérzést, hogy az ember napi sok órában azzal foglalkozhat, amit szeret, hozzájutva ezzel a jó és értékes munkát eredményező energiákhoz. Több éve először érzem igazán, hogy agyilag (már majdnem teljesen) kielégít, amit csinálok.
A lakásban egyébként kaotikus állapotok uralkodnak, festik-tatarozzák a ház alsó szintjét kívülről, az emeleti ablakaink két hétig le voltak fóliázva, aminek az esti szélben pont olyan hangja volt, mintha egy óriási madár akarna bejönni az ablakon. Munkások mászkáltak létrán a ház oldalán és kukkoltak be az ablakon a legváratlanabb pillanatokban. Kelet-európai vendégmunkások anyázására lehetett ébredni reggelenként. Rájöttem a lakótársak nem mosogatási technikájára is: amíg van tiszta tányér meg edény, addig gyakorlatilag mindent otthagynak. Úgyhogy most megint hegyekben áll a cucc meg a kajamaradék. Várjuk a bogarakat meg a patkányokat...
Pont itt az ideje, hogy elzarándokoljak a karnivalisztikus Brightonba, és lássam a tengert.
... nekem régi birodalmi helyszíneken bolyongani, valószínűleg ezért is választottam az Isle of Dogs-t. Hogy miért hívják éppen "Kutyák szigetének" a Temze egyik legnagyobb kanyarulatában fekvő félszigetszerű részt, arról megoszlanak a vélemények, ami biztos, hogy Ben Jonson és Thomas Nashe írtak egy színdarabot ezzel a címmel 1597-ben, amit aztán (valószínűleg a királynő cikizése miatt) betiltottak.
A terület nagyjából két részre tagolható, Canary Wharf-ra, ami egy hatalmas üzleti és bevásárlónegyed felhőkarcolókkal meg minden (pl. a One Canada Square Nagy-Britannia második legmagasabb épülete); a másik pedig a dokkok, azaz a Temzéből benyúló kikötők. (Érdemes megnézni ezt a rajzot 1899-ből.)
Ahogy az ember sétál lefelé a dokkok mentén, több helyen ki vannak téve térképek meg rajzok, hogy hogy nézett ki a hely anno, és miért volt fontos stratégiai helyszín mondjuk a második világháborúban.
A szigetnek egyébként az alsó része lakott, a felső azt hiszem, inkább munkahelyek, legalább is délelőtt 10-kor még szinte senki sem volt az utcán, csak a sirályok meg a kacsák. (A hely állítólag szerepel a Harry Potter és a főnix rendjében, de nem tudom felidézni, hogy hol, aki rájön, mondja meg!) Egészen a Temzéig le lehet sétálni, az utcák belefutnak a folyóba, el sem tudom képzelni, mi van, ha megemelkedik a vízszint.
Az Isle of Dogs-ról elvileg van Greenwich-be egy alagút a Temze alatt, de az most be van zárva, úgyhogy kénytelen voltam ismét buszra ülni, és (milyen hülyeség) visszamenni a városba, hogy átmenjek a másik partra. (Ezért is lesznek buszos képek is... egyébként pedig jól fog majd látszani a greenwichi oldalról az Isle of Dogs és fordítva, azaz megfigyelhető, hogy milyen közel van egymáshoz a kettő...)
A Greenwich parkban az Obszervatóriumot akartam megnézni és az Inigo Jones-tervezte Queen's House-t, de az utóbbi valami esküvő miatt be volt zárva, úgyhogy azért majd vissza kell mennem (Inigo Jones-tervezés, eredeti). A park déli részén mentem be, és úgy sétáltam le végig az északi oldal felé.
Az Obszervatórium marha jó volt, titkolt érdeklődéseim egyike a csillagászat meg a világűr, úgyhogy több exkluzív oktatófilmet is végignéztem. A nullmeridiánt a sok turista miatt persze nem lehetett rendesen megörökíteni. A fekete ruhás Viktória-korabeli nő (akit majd a képen láttok) valami performanszt nyomott, az idő fontosságáról, de nem értettem pontosan.
A kis kávécskám meg a zabpehelysüti után aztán lesétáltam a dombon a Queen's House meg a tengerészeti múzeum irányába, az előbbi zárva volt, az utóbbiba pedig épp hogy csak befutottam, de úgy jártam vele, mint a múltkor a természettudományival, elegem lett a tömegből.
A hazaút két és fél óra volt, mert az Oxford Streetet lezárták valami demonstráció miatt. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem az afganisztáni brit jelenlét volt a témája.
Alább egy térkép, hogy miket jártam össze, kattintásra nagyobb lesz. Előbb a felső (felülről lefele), aztán az alsó (alulról felfele).
(Megj. Természetesen a buszoknál vannak sokkal gyorsabb közlekedési eszközök is, Greenwich-be pl. el lehet menni a Cityből hajóval, viszont a buszbérlet mellett szól, hogy minden járatra érvényes kivétel nélkül, a busz városnézésre tökéletesen alkalmas, és most pl. már azt is tudom, hol az Old Vic.)
A képeknél a galérianézetben érdemes az oldalsó kis ikonképeket is figyelni, a képaláírások valamiért csak ott látszanak.
... hithű filológusként töltöttem, ami mondjuk tőlem elég távol áll, de most kerítettem sort egy olyan szöveg bekebelezésére, amit már régóta keresek, és nem sok helyen van meg. (Másrészt természetesen rázummoltam az amazon.co.uk-ra, ahol tök olcsón lehet mindenféléket megkapni, ami épp nem tölthető le... így aztán nagyon sok energiát meg tudok spórolni azzal a könyvtárban, hogy csak azokat olvasgatom, amiket nem tudok jó áron megvenni vagy máshogy megszerezni.)
Hát ezek persze a primér szövegek, a szóban forgó darab pedig a Quips Upon Questions (kb. "Kérdésekre adott szellemes - pimasz - válaszok"). A könyvecske összesen négy kiadást ért meg, 1600, 1601, 1602 és 1875. A szerző bizonyos Clunnyco de Curtanio Snuffe (azaz kb. "Snuff, a Curtain bohóca") - különböző monogramegyeztetések és biográfiai adatok kapcsán kiderült, hogy ez nem más, mint Robert Armin, aki 1599-1600-ban vette át Will Kemp helyét a Globe-ban a Lord Chamberlain's Men társulatban (Kemp ekkor külföldi utakra indult, majd visszatért Londonba 1601 körül, de ekkor más társulatokhoz szerződött, illetve vannak olyan elképzelések is, hogy "szabadúszó" lett.)
Ezt a szöveget legfőképp az 1972-es Feathers szerkesztette The Collected Works of Robert Armin c. kötetből szokták hivatkozni, de nézzenek oda, ez nincs meg a British Library belső gyűjteményében, külső raktárban van, 48 óra alatt hozzák be. Egyszer már megkértem, de nem ért ide - az itteni katalógusok azt nem jelzik, hogy egy-egy külsős könyvet éppen használ-e valaki vagy nem.
Ami még van itt, az az 1600-as kiadás, a Rare Books & Manuscripts szobában, de azt nem mertem kikérni. Gondolom kesztyű, extra biztonsági intézkedések, miegyéb. Úgyhogy maradt az 1875-ös, amit Frederic Ouvry adott ki (fogalmam sincs, ő kicsoda) és szerzőként egy bizonyos John Singert jelölt meg. (Ez, tudjuk, Arminnal azonos.) Ouvry nagyon helyesen írt egy rövid előszót ehhez a hasonmás kiadáshoz, hogy szerinte ez a szöveg "nem túl szellemes", de azért kiadja, hátha hasznos lesz azoknak, akik az ilyesmi iránt érdeklődnek. Jó fej, nem?
(Az Amazonról egyébként vettem egy Armin-kiadást, de abban ez az egy nekem fontos szöveg persze nincs benne.)
Mivel a Britishben tök drága a fénymásolás, meg copywright okokból nem is biztos, hogy engednék, ezért nekiálltam, hogy kézzel bevigyem a gépbe az egész (kb. 60 kisméretű oldal) szöveget, amivel meg is volnék, ezt csináltam egész héten. A vakon gépelés az még hagyján, de a régi angol szöveg (mivel megpróbáltam betűhív lenni) eléggé kifogott rajtam, az u-t sokszor v-nek, a w-t sokszor vv-nek írja például, a betűzés, helyesírás persze egész más, és van egy fura karakter, amit ma [sz]-nek ejtenénk, azaz s-nek írja, de úgy néz ki, mint egy f (viszont hiányzik az áthúzó vonalacska egyik szára). Így aztán a közepén jöttem rá, hogy amit én wife-nak olvastam, az sokszor wise - például.
Hát így történt, hogy most van egy nem autentikus, de olvasásra tökéletesen használható saját példányom.
A szöveg egyébként egy geggyűjtemény - arról megoszlanak a vélemények, hogy mennyi a valós, élőszínházas alapja - amit ez a bizonyos clown folytat az ő legfőbb clown kellékével, egy bunkósbottal (truncheon), akit Sir Timothy-nak hív. Kis apró sztorikról/jelenetekről van szó, mindegyik egy kérdéssel indít (1) (pl. Why barkes that Dogge? "Miért ugat az a kutya?"), aminek következik aztán egy hosszabb, verses kifejtése (2), a végén pedig egy ún. quip, egy humoros, 2 vagy 4 soros csattanó zárja (3), kb. úgy, mint a fabulákban: tanulság, humoros konklúzió, ilyesmi.
A második egység (2) kérdés-válasz formájában, de a szöveg egészében is nagyon nehéz eldönteni, hogy ki beszél - hogy ezek egy fiktív színház közönség által feltett kérdések, a clown vagy netán Sir Timothy kérdései és válaszai-e....
Egyébként az a kurvajó dolog jutott eszembe (és ezt még meg sem írta senki, hah!), hogy ezek pont úgy néznek ki, mint az emblémák: hármas egység, ott cím + kép + vers, itt kérdés + vers + quip, a kor is stimmel, tán még a funkció is, de legalábbis az utóbbi valamiféle szubverziónak tekinthető. Mindenesetre nagyon érdekes...
Kép: Alciato, Book of Emblems, 65. embléma (Bolondság - Foolishness)
(Aztán ezzel az egésszel kapcsolatban előkerült egy másik nagy kedvenc témám, a commedia dell'arte, de arról majd később...)
Az ablakom alatt három napja rendületlenül dolgoznak, mert a ház másik oldalát festik (ez olyan tipikus angol ház, ami valaha ugyan kétszintes, egy lakóterű volt, de mára kettészedték, azaz alattunk lakik valaki), úgyhogy szombat reggel is arra ébredtem, hogy megjöttek a melósok. Na nem mintha sokáig aludnék, általában menetrendszerűen felébredek fél 8 és 8 között, akármikor is fekszem le.
Szóval felkeltem szépen, és elindultam a British-be, mert most van az utolsó két napja a reneszánsz kiállításnak, meg gondoltam, utána átmegyek a Victoria és Albertbe, mert hogy oda költözött a nemrég még különálló Theatre Museumként létező gyűjtemény. Ezt anyagi gondok miatt bezárták, és mindent át (vissza-?)cipeltek a Victoria and Albertbe.
A Britishb-be amúgy is vissza akartam menni, mert múltkor nem láttam egész Európát meg a Japánokat sem, és nem is bántam meg, mert megtaláltam a felvilágosodás-kiállítást is, ami otthont ad III. György könyvtárának is, na az egészen csodálatos volt. Láttam továbbá az óragyűjteményt is, ami szintén.
A British után átbuszoztam tehát a másik múzeumba, az út kb. 90 perc volt, mert sikerült kikapnom a szombat koradélutáni csúcsot az Oxford streeten, nagy dugó, óriási tömeg.
A V&A is lenyűgöző, és hát eddig szkeptikus meg elnéző voltam az olyan kijelentésekkel kapcsolatban, hogy "mennyi mindent összelopkodott a birodalom a világból", de ezt látva most már kezdem érezni ennek a kijelentésnek a tartalmát is. A V&A elrendezése valahogy emberközelibb, talán azért, mert zsúfoltabb az egész: az ember tényleg úgy érzi, mintha a történelemben sétálgatna, hatalmas a belmagasság, nagy csarnokok és zegzugos kistermek is vannak mindenféle apró kütyükkel. Ideiglenes kiállítás volt Grace Kellyről, amit nem néztem meg, és tulajdonképpen semmit sem néztem meg rendesen, csak a színházi kiállítást, ami viszont borzalmas nagy csalódás volt.
Amikor először láttam ezt a gyűjteményt, akkor eléggé lenyűgözött, talán egyszerűen amiatt, hogy van külön egy múzeum, ahol a híres brit színjátszás relikviáit őrzik, kicsi múzeum volt, barátságos, bordó falakkal és kevés emberrel.
Itt viszont, mondanom sem kell, hogy egyrészt tömeg volt, másrészt pedig nem értem, hogy HOL VANNAK A HÍRES BRIT SZÍNJÁTSZÁS RELIKVIÁI???? Mert kell, hogy legyenek neki.
Elmondom mi volt, volt rengeteg jelmez meg kellék, no de nem a hőskorból, hanem a közelmúltból, központi helyen pl. a most a West Enden futó Oroszlánkirály c. musical két főszereplőjének a jelmeze. Aztán volt bazi sok színházi plakát meg díszletmakett. Ment egy videó, ahol teljesen értelem nélkül részleteket mutattak közelmúltbeli előadásokból. Az igazán érdekes és értelmes dolgokat egy kézen meg tudom számolni.
1) Shakespeare First Folio (nem tudom, eredeti-e)
2) restauráció-korabeli drámakéziratok
3) Edward Gordon Craig díszlettervének makettje a Sztanyiszlavszkij-rendezte Hamlethez (Moszkvai Művész Színház, 1900 eleje...)
4) 19. századi sminkesdoboz
5) talán még Ira Aldridge portréja.
És kész.
Emlékszem, a régi kiállításon volt egy sorozat a Redgrave-ekről. De különben is. Hol van a reneszánsz, hol van a 20. század eleje, hol van Craig, Peter Brook, Olivier meg John Gielgud és a többiek. Egyszerűen nem hiszem el, hogy -- bár a kiállítás címe Theatre and Performance Art -- az angol előadóművészeteket Kylie Minogue öltözőszobája reprezentálja a leghitelesebben. Mert igen, az ki van állítva, vitrinben, látszik benne az összes cipőcske.
Szar ügy ez nagyon. A múzeum, ha színházról van szó, amúgy is egy problémás kategória, de hogy ennyi büszkesége ne lenne a nagy hős brit nemzetnek az ő színészetére, az fájó. Egyébként azon is le vagyok hidalva, hogy hiába nézem a színházműsort, nagyrészt musicaleket meg showkat találok (oké, nyár van), ez lenne hát a színházi helyzet a királyságban? Mert ha ez, akkor nyilván csak ezt lehet bemutatni.
Teljesen úgy éreztem magam, mintha színházrajongó (bocsánat, sztárrajongó) csitrinek néztek volna, aki megelégszik azzal, ha benézhet a kulisszák mögé, láthatja, hogy a színész úrnak szőrös a mellkasa a jelmez alatt, a befogadó ilyesfajta degradálása és hülyének nézése végtelenül fel szokott bosszantani. A brit rock történetéről szóló fotókiállítás sokkal jobb volt, komolyan mondom.
Na de meg egyébként a múzeumkert is egyébként nagyon szép...
Dühömben és tömegundortól hajtva átszaladtam a természettudományi múzeumba, ugyanis felfedeztem, hogy ott van a szomszédban, és le akartam fotózni a dinókat meg a nagy kék bálnát a fiúknak. Ott végre találtam egy kávézót is, ahol nem állt kilométeres sor. A dinókhoz viszont igen, úgyhogy azt kihagytam... és fél azt hiszem, nem töltöttem ott fél óránál többet sem, ugyanis a múzeum -- legalábbis az a része, amit láttam -- kitömött (vagy látszólag kitömött) állatokkal van tele, a hullaházakat pedig nem bírom, úgyhogy el is határoztam, hogy ide csak akkor jövök vissza, ha valami gyereket kell hozni az érdekesség kedvéért.
Hát ez volt tegnap, nézzétek a képeket és figyeljétek a képaláírásokat is. A reneszánsz kiállításról külön írok majd, és lehet, hogy nem is ide.
